Hogyan osztályoztak régen? - A diákok értékelésének története

A tanévkezdés közeledtével a pedagógusok mindennapjainak részévé válik a dolgozatok javítása, a piros tollak használata és a jegyek beírása. Sokan nem tudják, hogy a számszerű osztályozás, illetve más országokban a betűkkel való értékelés meglehetősen modern találmány.

Az emberiség történetének jelentős részében a diákok teljesítményét másképp mérték. Rövid összegzésünkben ezt tekintjük át.

A szóbeli értékelés korszaka

Az ókori és középkori iskolákban – a görög gümnaszionoktól a kolostori iskolákig – a diákok nem kaptak sem ötöst, sem piros pontot. Az értékelés alapja a szóbeli számonkérés és az egyéni mester-tanítvány viszony volt. A tanárok szóban értékelték a felmondott leckét. Ha a diák hibázott, a javítás gyakran fizikai büntetéssel (pálcázással) párosult. Egészen a XVIII. századig a tanulókat nem egy abszolút skálán (pl. 1-től 5-ig) értékelték, hanem egymáshoz képest rangsorolták őket. Az osztályteremben elfoglalt ülésrend jelölte a teljesítményt: a legjobb diákok ültek az első padsorban, a leggyengébbek hátul.

A Yale Egyetem és az ipari forradalom áttörése

A tömegoktatás megjelenésével a XVIII. és a XIX. század fordulóján már nem volt elvárható, hogy a tanárok minden diákról egyénre szabott, hosszú értékeléseket vagy szóbeli jellemzéseket írjanak. Szükség volt egy gyors, egységes rendszerre.

Ezra Stiles, a Yale Egyetem elnöke volt az egyik első, aki rendszerezte az értékelést, méghozzá a XVIII. század utolsó harmadában. Diákjait négy kategóriába sorolta latin kifejezésekkel: Optimi (a legjobbak), Secondi (másodrendűek), Inferiores (alsóbbak) és Pejores (a legrosszabbak). A XIX. század közepén az amerikai és európai egyetemeken pedog elterjedt a 100 pontos százalékos rendszer, és ezzel párhuzamosan Közép-Európában és a Habsburg Birodalomban az 1800-as évek közepére szilárdult meg az 5 fokozatú skála, ahol az 1-es eredetileg a kiválót, az 5-ös pedig a leggyengébb teljesítményt jelölte (amit Németországban a mai napig így használnak).

Honnan ered az A-F betűs skála és a piros tinta?

Az angolszász világban ma is népszerű A, B, C, D, F osztályozási rendszert először a Mount Holyoke College alkalmazta 1897-ben. Sokáig rejtély volt, miért ugrik a skála D-ről F-re. A korai rendszerekben még létezett az E betű is, de az 1930-as évekre a legtöbb iskola elhagyta, mert féltek, hogy a szülők és a diákok az E betűt az „Excellent” (kiváló) szóra társítják a Failed (bukott) helyett. Így az F maradt a sikertelenség jelölője.

A piros színt a történelem során a figyelemfelkeltésre és a hiba kiemelésére használták, mivel a humán vizuális érzékelés erre a színre reagál a leggyorsabban. A XX. század második felére a piros tinta a tanári tekintély szimbólumává vált.

A mai tanári napló: a pontos értékelés záloga

Az értékelés nem csupán egy jegy beírásáról szól, hanem a diák fejlődésének nyomon követéséről. A dolgozatok, a szóbeli feleletek, a projektmunkák és a hiányzások átlátható vezetése elengedhetetlen ahhoz, hogy a tanév végén reális, igazságos kép szülessen.

Bár a KRÉTA és a különféle e-naplók mára kötelezővé váltak, a tapasztalat azt mutatja, hogy sok pedagógus még mindig kézzel szereti vezetni a jegyeket, fontos időpontokat, egyebeket. Ebben nyújt tökéletes segítséget a Tanári határidőnaplónk: olcsó, fillérekből személyre szabható, ráadásul kicsi és könnyű is. Digitálisan és nyomtatva is megvásárolhatod.

Források

1. Smallwood, M. L. (1935): An Historical Study of Examinations and Grading Systems in Early American Universities. Harvard University Press. (A Yale Egyetem és a Mount Holyoke College korai értékelési rendszereinek átfogó kutatása)

2. Schneider, J., & Hutt, E. (2014): Making the Grade: a History of the A–F Marking Scheme. Journal of Curriculum Studies, 46(2), 201–224. (A betűs osztályozási skála kialakulása és az E betű elhagyásának története)

3. Durm, M. W. (1993): An A is not an A: A history of grading. The Educational Forum, 57(3), 294–297. (A számszerű és betűs értékelés fejlődése az ipari forradalomtól a 20. századig)